Kosár (0)

14 feb Miért éppen Uganda? – Avagy nézz a lábad elé a mocsártúrán hülyegyerek!

Rémálom! Ez a szó jellemzi leginkább az ugandai közlekedési “kultúrát”. Az hagyján, hogy a
legóvatosabb becslések szerint a forgalomban résztvevők 90%-ának nincs jogosítványa, vagy hamis
jogosítvánnyal vezet, de KRESZ ismeretüket, és vezetéstechnikai hiutusukat ellensúlyozandó
mindezt eszelősen gyorsan és erőszakosan teszik. Azt hittem, hogy a Zambiában látottaknál
rosszabb nem lehet a helyzet, de gyorsan kiderült, hogy a legpocsékabb zambiai sofőr is vaskalapos
közlekekedésbiztonsági szakértő egy ugandai társához képest. A kelő nap egy körforgalom előtt ért
Kampala rosszabbik végén, és néhány percig tanulmányozva a forgalmat az a meggyőződés
erősödett meg bennem, hogy soha nem fogunk a túloldalra jutni – oda születni kell!

 

Néhány röpke és mosóbenzingőzben töltött óra után kiszabadultunk a fővárosi infernóból és
száguldoztunk Fort Portal irányába. Persze a száguldozást erősen feltételesmódban kell érteni, a
utak állapota pocsék, a Land Rover terepre tervezett, hatalmas kerekei pedig még egy jó minőségű
aszfaltúton sem biztosítanak tökéletes tapadást. Ahogy magunk mögött hagytuk Kampalát egyre
inkább éreztem magam a vadregegényes Afrikában: zöld, zöld, zöld, ameddig a szem ellát végtelen
zölden és zöldben hullámzott táj. És kékben. Egyre másra tűntek fel, majd hagytuk el a legkülönbözőbb méretű tavakat, amit eddig olvastam, azt a saját szememmel láttam beigazolódni: Uganda Afrika Finnországa, még akkor is, ha az egy négyzetkilméterre eső szőkék aránya
méltatlanul alacsony… Ha csak a száraz adatokat nézzük, Uganda területének 24%-át víz borítja,
amelyből természetesen az Afrika óriástavai közül három, a Viktória-, Albert- és Edward – tavak
nagy százulékban veszi ki a részét, de ezt leszámítva egymást érik a romantikusabbnál
romantikusabb fekvésű tavak, ahogy kapaszkodunk fel a Rwenzori hegység hosszan elnyúló keleti
lankáin.

 

Alfréd megleppve tapasztalja, hogy már órák óta ébren vagyok.

– Tetszik?
– Ez valami csodaszép, tesó!
– Tíz évvel ezelőtt sokkal szebb volt.
– He?

 

 

Hát igen, a globalizáció. Alfréd szomorú tárgyilagossággal elmondta, hogy évekkel korábban a
magunk mögött hagyott illetve az előttünk álló területen még mindenhol buja, trópusi esőerdő terült
el, amely fajok ezreinek és egyedek millióinak vagy inkább milliárdjainak adott otthon. Azonban a
fejlett világ megnövekedett keresletének köszönhetően kiírtották az erdőt és a zöld, amit látok
valójában kávé és teaültetvények, amelyek legtöbbje külföldi nagyvállalatok kezében van, és
inkubátorként működik.

 

Az állatok közül, amelyik tudott feljebb húzódott, de a migráció az állatvilágban is sok áldozattal
jár, mert a betolakodókat invazív fajként értékelik a korábban ott élők, és élet-halál harc veszi
kezdetét. Amelyik faj nem tudott lépést tartani a növekvő ütemű erdőírtással az ott pusztult el, ahol
élt, de azon fajok túlélese sem volt biztos, amely gyorsabb volt, mint az erdőírtás üteme.
Rám nem jellemző módon kissé introvertált lettem és elaludtam… Így viszont határozottan rövidebb
lett az út amikor felébredtem már majdnem Fort Portalban voltunk, amely Entebbéhez hasonlóan
egy kifejezetten kellemes, kolóniál stílusú település. Itt ebédeltünk, majd kis séta után elindultunk a
Kibale erdőben lévő szállásunkhoz. Az eddigi lankás utak hirtelen durván emelkedni kezdtek,
viszont ahogy letértünk a műútról, a Land Rover hirtelen életre kelt és földes, döngölt útba marva
durván recézett kerekeit falta a kilométereket. A szállás a már jól ismert banda volt az esőerdő
mélyén. Mivel az eső csak éppen állt el, a páratartalom mellbevágó volt, a csend viszont szinte
elviselhetetlen, amíg egyszerre…

– Mi az ördög ez?

Rettenetes zaj verte fel a csendet, mintha legalább egy tucat munkás kezdett volna versenyt flexelni.

– Kabóca – mondta Alfréd nevetve.
– És mekkora ez a kabóca??? – kérdeztem gyanakodva, mert a zajszint alapján ítélve nem csak
a hallásom volt veszélyben. – Három centi? – meredtem rá Alfréd ujjaira, ahogy mutatta a
bogár méretét.
– Ne aggódj, Rafiki – vigyorgott – egy negyedóra és abbahagyja, viszont öltözz át, mert még
óráink vannak a sötétedésig és megyünk mocsártúrázni!
– Hogy hova?
– Nem olvastad a tájékoztatót?
– Ööööööö… megyek öltözni!

Nyolc óra autózás után a hátam közepére nem hiányzott egy több órás séta, viszont internetelérés
hiján maximum jógázással tudtam volna az időt eltölteni, mert a tábor generátorait minden nap csak
négy órára kapcsolják be – este kettő és reggel kettő -, hogy minél kevésbé terheljék a környezetet a
fény- és dízelszennyezéssel. Igazán érthető, de még nem álltam át teljesen Maugli-üzemmódra,
ezért hiányoztak a hírek a külvilágból.

 

A mocsártúra remek móka! Szereted a madarakat, a tolvajvérű colobus majmokat, meg a 27
különféle fajú, de kétségtelenül gourmé rovart, amely mind a Te egzotikus véredre pályázik? Neme?
Akkor maradj a táborban és jógázz a csendben! Bárcsak hajlékonyabb lennék, akkor nem kellene
dagonyáznom a sárban – dohogtam, bár kétségtelenül felderített, hogy a mocsárba érve rögtön az
első fán egy csapat vörös colobus majmot láttam. Hogy ez miért dobott fel? Azért, mert a
zanzibáriak mióta lebuktak a zanzibári leopárd legendájával, azóta mesélgetik mindenkinek, hogy a
vörös colobus majmok Zanzibáron endemikus fajnak számítanak, mert sehol máshol… Ahaaaaaa!
Hát nem! Egy nagy “muhahahahahaaaa” – szöveg kíséretében el akartam küldeni a fotót Khalid
barátomnak, aki Zanzibáron a vörös colobusok nagy tisztelője és legendájuk terjesztője, de a
telefonomon feltűnő “service not available” felírat jelezte, hogy ez most nem a legmegfelelőbb
pillanat. Később el is szégyelltem magam a gyerekességem miatt, és inkább a vezetőmre figyeltem,
aki nagy lelkesedéssel mutatta be a Magombe-mocsár élővilágát.

 

137 madárfaj, 8 főemlős faj lakik a területen, mondta büszkén. Tényleg?! – így én elképedve,
viszont elégedetten, mivel Alfréd a harmadik palack rovarírtót fújta rám. Ez végre meghozta az
eredményt, mert ugyan egy kisebb rovarpopuláció kiírtása árán, de végre nyugodtan nézelődhettem.
Ha az ember végre levedli a nyugati neveltetése cinizmusát, és a helyiek zsigeri lekezelését, akkor
kezdi el igazán élvezni Afrikát. Egy félóra múlva már őszinte kiváncsiságból fakadó kérdésekkel
bombáztam a vezetőt kérdésekkel.

Végre ellazultam, két napba telt, míg Afrika ismét beszippantott, nem adtam magam könnyen, de
azért egyoldalú küzdelem volt. Éreztem, ahogy a részévé válok, és megint barátjává fogad a Fekete
Kontinens. Azonban a barátok néha kegyetlenek. Már korábban beelőztem az ösvényen a vezetőmet és hátrahátra
fordulva beszélgettünk. Éppen a válaszát hallgattam, amikor hirtelen rám kiáltott és vállamnál
fogva visszarántott. Döbbent arckifejezésmet látva Alfréd a lábam elé, alá mutatott, ami még mindig
a levegőben volt.

– Fekete mamba

A víz levert, a szívem a torkomban dobogott, a szemem égni kezdett, az adrenalin szintem az
egekbe ugrott. Amikor az ember afrikai kalandozásra adja a fejét, a legritkább esetben akar egy
fekete mambára rálépni, amely a világ öt legveszélyesebb mérgű kígyójának az egyike!
A kígyó szinte mozdulatlanul feküdt az ösvényen, alig-alig haladt előre, a vezetőm felkapott két
botot, és bevitte a mambát az ösvény melletti bozótos területre. Mikor visszajött mosolygott.

– Nyugodj meg, Rafiki! Nem voltál nagy veszélyben.

Tényleg?

– Váratlanul lehűlt az idő, és teljesen kába volt a kígyó – magyarázta Alfréd. – Általában
többszáz méterről érzékelik a lábdobogást és eliszkolnak.
– Akkor nem mart volna meg?
– Azt nem mondtam… De nagyon ritkán marnak embert, és csak akkor ha sarokba vannak
szorítva.
– Mondd azt, hogy van valahol a faluban elleszérum – kérleltem esdekelve.
Alfred komonyan számba vette a lehetőséget, hogy hazudjon.
– Nem hiszem, Rafiki… De Fort Portalban biztos van a kórházban.
– De az egy óra autóval!!!
– Kibírtad volna – mondta nevetve és a hasamra csapott. – Van benned anyag, masszív srác
vagy. Na menjünk, mielőtt teljesen ránk esteledik és még több előkerül!

Hát ez hülye…

Az élet múlandóságán töprengve többször majdnem pofára estem. Alfréd tényleg élvezte a helyzetet
és hahotázva támogatott, miközben luanda nyelven a kísérőmmel beszélgetett. Az is röhögött.
Rajtam. Szerintem este már a helyi szanalmas.hu – n a törzs dobosa leadja a fülest a környező
falvaknak és holnapra az egész tartomány rajtam fog vihogni. Furcsa a helyi humor.
Újjászületésemet megünneplendő mocsár kijáratánál agyagfigurákat és egyéb dísztárgyakat áruló
kissrác teljes árukészletét felvásároltam. Alig alkudoztam, a kölyök meg ujjongva rohant haza, hogy
megcsinálta az évszázad üzletét.

A vacsoránál ültem, amikor Alfred odajött.

– Ne is mondj semmit, holnap 5-kor indulunk, tudom!
– Jajjj, nem! De örülök, hogy megszoktad a korán kelést – nevetett. – Nyolckor indulunk a
csimpánz túrára, aztán megnézzük a Mahoma-vízesést. De azért igyekezz a reggeli
tennivalóiddal, mert csak fél hattól fél nyolcig van áram. Jó éjt!

(Folyt. Köv… Tudom, hogy szeretnétek, csak az illendőség miatt tiltakoztok!)

Üdv:

Oláh Győző
Alapító/Tulajdonos
ZanZa Natural Cosmetics

Nincs hozzászólás

Szólj hozzá

PÖRGESS MEG ÉS NYERJ!

  • Tedd próbára a szerencsédet és nyerj vásárlási kupont!
  • 1 pörgetésért egy email címet kérünk cserébe.
Pörgesd fel a szerencsédet!
Egyetértek az adatkezelési szabályzattal     A nyeremény készpénzre nem váltható és csak akkor számítjuk be,ha a vásárlás értéke meghaladja a 5000 Ft-t.