Kosár (0)

20 Júl Miért éppen Uganda – avagy miért Magilla a gorilla?

/Az előző részek tartalmából... Elmentem Ugandába, mert Ugandába menni jó, megtudtam, hogy egy gyönyörű országban vagyok, mindezt a söfőr elbeszéléséből, mert az első két napot különböző okokból átaludtam. Néha felébredtem, amikor raftingolásnál vízbe fordultam, vagy éppen sheavajat vásároltam a piacon. Az elkövetkező napokban egy kicsit jótékonykodtam, meggyűlöltem a kabócát és a kávé- teatermesztőket, és a kínaiakat meg a politikusakat még jobban, illetve Alfrédról a söfőr - idegenvezetőről kiderült, hogy tök jó arc, amikor éppen nem engem szívat. Így értünk el a kiruccanás csúcspontjához /

 

Filozofikus hangulatban ébredtem, ma van a nagy nap, amelyre annyit vártam! Talán az első részben említettem, hogy fiatalkorom nagy élménye, a „Gorillák a ködben” című film után határoztam el, hogy egyszer testközelből kell látnom egy hegyi gorillát. Izgatott voltam, alig ettem, holott Alfred rendesen noszogatott. Mi a fenének izgulok én?! Negyvenen bőven túl, miért lesem az indulás percét, miért akarok időt spórolni az evéssel, hiszen ezek csak egyszerű hegyi gorillák lesznek – ők tuti, hogy nem izgulják magukat halálra, hogy aznap érkezek!

A reggel hűvös volt. Ismerőseim sokszor kinevettek, hogy miért viszek a trópusokra vastag, repülős bőrkabátot, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a reggeli és az esti órákra elkel. A Mutanda tó, 1800 méter magasan fekszik, a Bwindi Nemzeti Park még kb 400-500 méterrel magasabban és a tengerszint feletti magasság kedvezőtlenül befolyásolja az utazó hőérzetét.

 

Alfred megint nem engedte, hogy beüljek mellé a kocsiba indulásnál, ezért aztán a reggelit gyorsan lemozogtam a meredély megmászásával. Amíg Alfred felkínlódta az autót a kaptató tetejére a kelő napban csodáltam a ködben úszó tájat, amely valami földöntúli derengést adott. Hasonló volt, mint előző este, de mégis más.

 

Az egyórás autóút gyorsan elröppent, mert tátott szájjal bámultam az égbeszökő hegyeket, illetve azt, ahogy Alfred szlalomozik az autóval. Közben lelkesen mesélt Diana Fossey-ról, a gorillákról, és arról, hogy számára is minden túra fénypontja a gorilla-túra.

 

Időben érkeztünk Bwindibe... Mivel a gorillákat csak csoportosan, szervezetten lehet meglátogatni, ezért a csoport néhány tagjára még várni kellett, amikor megérkeztek elkezdődött az interaktív eligazítás, amely a várakozásaimmal ellentétben tényleg érdekes volt.

 

 

Kiderült, hogy Bwindi területén 12 látogatható gorillacsalád él. Ennél ugyan jóval többen vannak, de azok olyan területeken mozognak, amelyek csak a kutatók számára elérhetőek. Egy-egy gorillacsaládot hetente egyszer lehet meglátogatni, és egy órában van maximálva a tartózkodás időtartama. Mivel a gorillák folyamatos mozgásban vannak, ezért az erdőben tartózkodó “erdőőrök” megkeresik azt a családot, amelyik aznap éppen látogatható, és szólnak, hogy merre vannak, a látogatók meg arra veszik az irányt. Elhangzott, hogy még nem találták meg őket reggel, de semmi gond, mi azért csak sétáljunk, és ha meglesznek, akkor irányba állunk. Hát kösz!

 

  • Biztonsági szabályok következnek! Azért hagytam a végére, hogy ez maradjon meg a fejetekben – mondta az előadó mosolyogva, de érezhető komolysággal. - Kérlek, hogy mindig tartsatok legalább hét méteres ütközőtávolságot a gorilláktól!...Igen, kérdés?

  • És mi van akkor, ha a gorillák nem tartják be ezt a távolságot, hanem közelebb jönnek? - Ezt a briliáns kérdést természetesen én tettem fel.

  • Akkor hagyjátok őket, hadd jöjjenek közel... A családban, amelyet meglátogattak van két bébi is, amely az anyja hátán lóg még. Ügyeljetek rá, hogy mindig csak szemből közelítsétek meg őket, hogy a nőstény jól láthasson. Ha meg a hím agresszív magatartást mutat azonnal vegyétek fel a “behódoló testtartás! - Megmutatta. Féltérdre vagy térdre ereszkedés, fejet lehajtani, vállakat leereszteni. Egyszerű ez!

  • Honnan tudjuk, hogy a hím agresszív? - érdeklődött egy német útitársunk.

  • Nyugodjon meg, észre fogja venni! - jött a válasz. - A világon semmivel össze nem téveszthető... Menjetek és járjatok szerencsével!

 

Hát, mentünk, mentünk és mendegéltünk. Egy kis sík, egy kis domb mászás, aztán megint sík, aztán völgybe ereszkedés, majd egy komolyabb emelkedő. A széles ösvény elfogyott a lábunk alól, így egymás mögé rendeződtünk és libasorban folytattuk a gyaloglást. Három dombbal arrébb kezdett elegem lenni.

 

  • Ott vagyunk már?

  • Nem! - mondta a kísérőnk egyike, aki időről-időre valakivel walkie-talkiezott.

 

Tényleg gyönyörű vidék. Az Úr is kedvét leli benne, ezért aztán bőségesen ellátja napsugárral, meg meleggel és moszkitókkal. Néha a telefonomra lestem, amely hol Ruandába, hol Kongóba roamingolt át. Hívás díja 999 ft/perc, és persze Afrika-napijegy nem érvényes egyik országra sem. Mertem remélni, hogy nem most hív fel a feleségem, húgom vagy az anyám, egy tizenöt perces beszélgetésre.

 

  • Ott vagyunk már? - kérdeztem reménykedve, mert a walki-talkiezó őr elégedetten bólogatott a recsegő beszélgetés végén.

  • Nem. Viszont megállunk öt perce pihenni.

 

Öt perc sok mindenre elegendő. Rapid sakkban akár két játszmát is lehet nyomni, ki lehet kölcsönözni egy jó könyvet, vagy akár egy defektes gumit is ki lehet cserélni ennyi idő alatt. Nekem speciel a bőrig ázás jutott. A vihar egy pillanat csapott át Kongóból és az addig sem elsőosztályú ösvényt agyagos sártengerré változtatta. Ebben gyalogoltunk tovább mögém két, középkorú tanárnő, egy belga és egy norvég sorolt be, akik aztán a következő órában lelkesen szidták saját országuk tanügyi rendszerét. A beszélgetés csúcspontján a belga hölgy szomorúan mondta, hogy neki bizony hetente 18 órát kell tartania, mire a norvég azzal kontrázta meg, hogy Ő bizony felmondana, hogy ha ennyit kellene dolgozni. Vinnyogtam a röhögéstől.

 

Már több mint három órája gyalogoltunk, amikor a következő pihenőnél csapzottan, sárosan és nagyon fáradtan odamentem az egymással beszélgető kísérőkhöz.

 

  • Most komolyan, vannak itt gorillák egyáltalán?

  • Persze, hogy vannak Uram! De néha nehéz őket megtalálni. Volt már rá példa, hogy négy-öt órát is keresték a csapatot.

  • Ok, 600 dollárt fizettem ezért a gorilla-túráért. Ha adok még 600-at, akkor kihozzátok a gorillát az erdőből? - És elgondolkodtak rajta! Egy gyors párbeszéd végén azért abban maradtunk, hogy mindenkinek jobb, ha a hagyományos úton megyünk tovább, bár amennyiben egyedül lennék, khmmm... Soha nem tudtam meg, hogy milyen extra szolgáltatásokra hajlandóak a fiúk némi baksisért, mert a rádió recsegve megszólalt, aztán az ranger rám nézett.

  • Eljött a Te időd! A gorilla csapat itt van a völgyben pont alattunk. Mindjárt ott leszünk.

 

A „mindjárt” kicsit más jelent Afrikában, mint a világ egyéb részein. Fél óra kínlódás után hirtelen lefordultunk egy még keskenyebb és nagyon meredek ösvényre, átvergődtünk egy erdősávon, és a szemünk elé tárult... Mi is? Mint kiderült egy törésen jöttünk át, és a völgy szélén álltunk. A völgynek azon szélén, amely tarra volt vágva, és munkások tucatja dolgoztak azon, hogy kávécserjéket plántáljanak. A völgy alján kezdődött megint egy erdősáv, de távolabbra nézve már a szemközti hegyoldalon is látszott néhány folt, ahol valószínűsíthetően szintén erdőirtást követtek el. Nem csak én voltam ezen megütközve. A csoport több tagja kérdőre vonta a kísérőket, hogy lehet az, hogy egy Nemzeti Park közepén kávét termesztenek? Mintha ezek az emberek tehetnének bármiről is. Végül az egyik kísérő előadta ugyanazt, amit napokkal korábban hallottam Alfredtól. Megnövekedett európai, és amerikai fogyasztási igények a tea-, kávé és kakaó után, korrupt kormány, kell a pénz, hát irtják az esőerdőt, az sem baj, ha a gorillák feneke alól vágják ki.

 

 

Szép lassan megnyugodott mindenki, mire leértünk a völgy aljára. A kísérők megálltak az erdősáv szélén, ahonnan szinte kísérteties recsegés-ropogás hallatszott, holott a szél sem rezzent.

 

  • Hölgyeim és Uraim! Megérkeztünk. Két percen belül találkoznak a gorillákkal. Vegyük át még egyszer! Az állatok habituálódtak az emberekhez. Ez annyit tesz, hogy elfogadják az ember közelségét, mert a természeti környezet részének tekintik. DE! A habituálás távolról sem egyenlő a domesztikálással. Tehát semmi hirtelen mozdulat, az állatokat ne közelítsék meg! Ha az ezüsthátú hím magukra néz, ne nézzenek a szemébe! Kapcsolják ki a fényképezőgépek vakujait és a telefonjaikat is. Ha bent leszünk, akkor csak csendben kommunikáljanak egymással. Ha letelik az egy óra, akkor szólok és mindenki azonnal kijön vita nélkül. Kérdés?... Nincs?.... Akkor mehetünk.

 

Diane Fossey varázslatos birodalma tágra nyitotta kapuit és beléptem rajta... Először két-három nőstényt pillantottam meg, ahogy lustán szedegették a leveleket. Kissé beljebb haladva két hím keresztezte az utunkat. Ránk sem néztek. Újabb néhány méter eltelte után megláttuk Őt!

A ranger feltartott kézzel jelezte, hogy álljunk meg.

 

  • Ott az ezüsthátú! - mutatott előre. - Rafikinek hívják. 9 éves, valamivel több, mint 180 centi és kb 160 kg tömény izom. A valaha látott legmagasabb hegyi gorilla majdnem két méter volt. A legnehezebb pedig 267 kg. Az gorillák szőrzete a koruk előrehaladtával változtatja színét, csakúgy mint az emberé. Ha egy hím domináns lesz egy csapatban, akkor nála gyorsabban megindul a színeződés, és ilyen ezüstszürke prémet növeszt rövid idő után.

 

A vezetőnk leült a fűbe és mi is hasonlóan tettünk. Csendben, szinte suttogva magyarázott tovább.

 

  • A gorillák a legközelebbi genetikai rokonaink. Csaknem 98%-os a genetikai azonosságunk. A hegyi gorilla leginkább a földön él, alig-alig mászik fára, bogyókat eszik, ritkábban bogarakat gyűjt össze, és azokat is megeszik, de alapjában véve növényevők. Mivel életének nagy részét a földön tölti, ezért az ő lábformája hasonlít leginkább a miénkre.

 

Két százaléknyi különbség? Nem sok. Azt mondani, hogy csupán két százalékkal maradtam le az ötösről az egyetemen. Vagy hogy két százalékkel vagyok lassúbb, mint Usain Bolt – ezek nem tűnnek soknak. Viszont elnézve, ahogy ezek az állatok az életük nagyobb részét táplálék kereséssel és evéssel töltik, hogy életben maradjanak, nos 2% borzasztóan sok... Két százalék ide, és egy esőerdőben ücsörögsz bogyókat keresve, vagy 2% oda és megépíted a Hubble-t, hogy tízmilliárd fényévnyire lévő galaxisokba bámulj bele. Amint látható a reggeli filozofikus hangulatom nem múlt el... Közben néhány fiatal hím egyre közelebb jött és érdeklődve néztek minket, majd letelepedtek mellénk. Nem sokkal később nőstények is csatlakoztak a hímekhez, és az egésznek kezdett olyan színezete lenni, mintha a vezetőnk egy rasszok közötti megbékélést hirdető konferencia vezérszónoka lenne.

 

Egy idő után az Ezüsthátú érdeklődését is felkeltettük, lassan mellénk jött. Beleborzongtam a méreteit látva, eszembe jutott, hogy a Youtube-on láttam néhány videót, ahol valamiért begorombult, és pálcikaként rángatta az embereket. Méltóságteljesen körbesétálta a csoportunkat, majd kicsivel távolabb ült le tőlünk, a szeme sarkából figyelt minket.

 

Közben az csoport többi tagja otthagyott minket és inkább a mindennapi életét élte. Bogyókat, bogarakat szedtek össze, veszekedtek egymással, vagy éppen fára másztak és onnan vizeltek(!!!) le a földre. Érdekes volt látni, hogy képesek csapatmunkára, egy nőstény a földről próbált elérni egy ágat, amelyen némi gyümölcs lógott. Nem ment neki, bottal is próbálta lepiszkálni, de az sem vezetett sikerre... Egy másik nőstény felmászott a fára, kióvatoskodott az ágra annyira, amíg az a súlya alatt annyira meghajolt, és a földön álló társa elérte a zsákmányt.

 

Hamar eltelt az egy óra, amilyen óvatosan hatoltunk be a birodalmukba olyan körültekintéssel is hagytuk el. Vérzett a szívem, de a szabály az szabály... A visszafelé séta már kegyetlen fárasztó volt, főleg úgy, hogy egy kétszer 10 perces felhőszakadásban ismételten bőrig áztunk. Meg sem próbáltam védekezni, kalapomat a szemembe húztam és összeszorított foggal meneteltem. Túlzás nélkül mondom, hogy az alsónadrágomból is csavarni lehetett a vizet, igazán csodás volt a hotelbe visszavezető út, egy órán át az autóban ülni, lassan kihűlő tagokkal. Vacogtam mire megérkeztünk.

Este addig nyüstöltem Alfredet, míg velem vacsorázott, de lelkemre kötötte, nehogy elmondjam a főnökének.

 

  • Hosszú út lesz holnap Entebbébe – mondta.

  • Köszönök mindent, Alfred. De komolyan. A beszélgetéseinket, és minden egyebet, amit a hivatalos programon túl tettél értem.

  • Ugyan, rafiki! Én köszönöm, hogy ennyire közvetlen voltál velem... Hova mész ezután?

  • Holnapután repülök Tanzániába, megnézem a Ngorongorot meg a Nátron-tó környékét. Nem jössz?

  • Nem, a feleségem és a gyerekem összesen 4 napot látott az elmúlt 7 hétben. De biztosan gyönyörű vidék, olvastam-hallottam róla.

  • Mi ez az öt nap?! Annyira nem hiányozhatsz nekik – kitettem egy borítékot az asztalra – A szavak csak szavak, de így is szeretném kifejezni a hálámat.

 

Csend telepedett közénk.

 

  • Tudod, legszívesebben nem fogadnám el, mert én is nagyon sok dolgot tanultam tőled, az országodról, a kultúrádról, az alvási szokásaidról... De persze elteszem, mert pénzből élek, és jó lesz a parkolóórába - nevetett és elvette az asztalról a borítékot.

 

Majdnem 24 órával később szálltam ki autóból a hotelnál Entebbében. Alfred érzelgős lett az út végére, hosszan ölelgetett.

 

  • Nincs több pénzem – mondtam szerényen.

  • Vigyázz magadra, rafiki!

  • Ha visszajövök megkereslek... Tudom, hogy mindenki ezt mondja, de visszajövök a sheavaj miatt.

  • Ámen, rafiki!

 

Nehezen aludtam el, kavarogtak bennem a gondolatok. Abban biztos voltam, hogy hamarosan visszatérek, mert a sheavaj nagyon izgatta a fantáziámat. De a következő lépésről még fogalmam sem volt. Hol találok sheavajat? Hol találok megfelelő embert magamnak, aki képvisel, megszervezi a dolgokat? Ki lesz a szállítmányozó, mennyibe fog kerülni mindez? Ugandának nincs tengere, a legközelebbi nagyobb tengeri kikötő 1400 km-re van, az afrikai utak rettentes állapotúak, hogy fogom kijuttatni az országból az árút, ha megvan? Szárazföldön, vagy próbáljam ki a légi cargót? Jesszusom, mennyibe kerülhet a légi fuvarozás??? Nagyjából itt nyomott el az álom.

Nincs hozzászólás

Szólj hozzá