Kosár (0)

08 Már Miért éppen Uganda – avagy hidratálás ég és föld között

Az út persze kegyetlenül hosszú volt, de távolról sem eseménytelen… A reggeli indulás jól sikerült,
mivel magamtól ébredtem 5-kor, így a kabóca angyali fanfárja már a zuhany alatt ért. Kiröhögtem.
Természetesen Alfredet nem tudtam megelőzni, már az autó mellett várt az előre elkészített reggelis
dobozzal, így bőven a tervezett indulás előtt már úton voltunk, és bámultam a reggeli ködben úszó
tájat, miközben Alfred az itinert mondta fel. Hirtelen eszembe jutott valami.

 

– Útba ejthetnénk egy iskolát, vagy árvaházat?
– Sajnos árvaházból pont annyi van, mint iskolából. Miért, mit szeretnél csinálni?
– Hoztam otthonról egy csomó tollat, ceruzát, zsírkrétát, kifestőt, rajzpapírt stb. Gondoltam,
megállhatnánk egynél, hogy odaadjuk a gyerekeknek. Most mi van? – kérdeztem, mert
éreztem, hogy merőn néz rám.
– Furcsa ember vagy, rafiki. Nem tudom eldönteni, hogy a szarkazmusoddal leplezed a
szívedet, vagy a szíveddel próbálsz úrrá lenni a szarkazmusodon?

 

Két órával később Kasese környékén álltunk meg egy kis árvaháznál. Mivel teljesen spontán
látogatás volt, így meglehetősen nagy felfordulást okoztunk. Valamelyik gyerek észrevette az
ablakból, hogy belépek a kapun és egy perccel később már vagy harminc kissrác próbált a
közelembe jutni. Az ajándékba vitt tanszerek pillanatok alatt elfogytak, néhány udvarias szót
váltottam a felügyelőkkel, majd folytattuk az utunkat.

 

Kasese után röviddel, Alfred váratlanul félrehúzta a kormányt és bevágott egy parkolóba.

 

– Az Egyenlítőnél vagyuk, Vic – mondta kérdő tekintetemre válaszul és egy emlékműre
mutatott.

 

 

Különös érzés volt. Sokszor kereszteztem az Egyenlítő vonalát már az életemben, de soha nem
autóval vagy gyalogosan. Magát a szoborszerűséget sem vitték túlzásba, egyszerű volt. Fénykép a
szoborról, fénykép rólam, ahogy a szobor előtt állok, fénykép az út mellett vakarózó gibbonról…

 

– Van öt dollárod? – kérdezte Alfred.
– Akad. De nem hiszem, hogy a majom sokra menne vele.

 

Alfred röhögött egyet, majd eltűnt az útmenti bozótosban. Kisvártatva egy sráccal került elő, aki
egy bádog lavórt, és egy lavórtartót cipelt, mögötte Alfréd kutyagolt két kanna vízzel. Lavórtartó
felállít, lavór belehelyez, lavórba víz kerül – én meg türelmesen várakozok a függőlegesen tűző
napon. A fejem búbján kellemesen kopaszodom, hamar rekordmértéket lehet mérni az
agyvízemben, a kalapom a kocsiban, ha még két percet kell várnom, akkor elájulok, mint Strasszer
Andris a 4/a-ból a november 7-i ünnepségen. Alfred integetett:

 

– Gyere, Vic! Kész vagyunk!
– Már reggel borotválkoztam, és … Ez meg mi?
– Nyilván tudod, hogy a víz más irányban folyik le az északi és a déli féltekén. – Nyilván
tudtam, mert okos fiú vagyok, legalábbis az anyám szerint – Viszont tudod, hogy mennyire
vékony ez a határvonal?

 

A lavórtartó és lavórtulajdonos srác egy hibiszkusz virágját ejtette bele a vízbe, majd kihúzta a
dugót. Mivel az északi féltekén voltunk, ahogy várható volt a víz az óramutató járásával
megegyezően forogva szaladt ki az edény alján, és forgásirányt remekül mutatta a virág.

 

Egy perccel később ugyanez a művelet, húsz méterrel délebbra, már a déli féltekén más eredményt
mutatott. A virág, a vízzel együtt jobbra forogva folyt ki a dugón.

 

– Na és, mi történik az Egyenlítő vonalán? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy ez lesz a
slusszpoén.
– Az Egyenlítő vonalán állva, az erővonalak kiegyenlítik egymást – magyarázta Alfred,
miközben a mutatvány gazdája gyorsan felállította az eszközöket az emléműnél. – És pont
ez történik… – A víz nem forgott semerre! A hibiszkusz kissé remegett, meg-meglibbent
jobbra és balra is, de végül függőlegesen zuhant ki a lavórból.
– Uhhhh! – mondtam meglepve és átadtam 5 dollárt a srácnak.
– És a majommal mi lesz? – nevetett Alfred, s mivel igaza volt, a reggelire kapott, de már
szottyadóban lévő gyümölcsöket kidobtam a gibbonnak. Meg sem rezzent, lustán odasétált
és enni kezdett. – Egyébként van egy bónusz infóm a számodra. Tudtad, hogy az Egyenlítő
vonalán állva eltűnik az árnyékod a téli és nyári napforduló idején?
– Nem tudtam, de a vámpírizmus hívei őszintén örülnek majd a hírnek!

 

Utunk az Queen Elizabeth Nemzeti Parkon vezetett át, amely Uganda talán legnépszerűbb parkja a
könnyű megközelíthetősége okán. A vadvilága igen sokszínű, a klasszikus Ötökön kívül, még
legalább 500 emlősfajnak illetve kb 200 madárfajnak ad otthont. Ami ezen túlmenően népszerűvé
teszi, hogy az állatok megfigyelésén túl lehetőség van néhány figyelreméltó vulkáni kúpot és egy
gyönyörű, türkízszínű krátertavat is megcsodálni. Az egész terület nem túl nagy, alig 2000
négyzetkilométer, így mi is gyorsan átértünk rajta. A végtelenített hegyre föl és völgybe le, illetve
az „ameddigaszemellátzöldellőültetvények” menetek között eszembe jutott, hogy még meg sem
néztem alaposabban a sheavajakat. Előszedtem a dobozokat, először csak szaglászgattam a tört
fehér színű krémeket, majd óvatosan az arcomra kentem egy keveset a natúrból. Majd egy picivel
többet. Egy kissé furcsa, de kellemesen bizsergető érzés volt a reakció a bőrömtől, és mintha
finoman hűtötte volna a sheavaj az arcomat. Nem vacakoltam tovább, bekentem az egész képemet
Alfred legnagyobb örömére.

 

– Nehéz így veled komoly beszélgetést folytatni – kuncogott.
– Sejtem, de ez egyszerűen nagyon jól esik.
– Köszönöm a hazám nevében. Ember százezrei élnek abból, hogy a karitéfa termését, a
sheadiót leszedik, aztán kipréselik belőle a vajat. A szüleim is ezzel foglalkoznak mellesleg.
Illetve nem csak ezzel, mert szerencsére a karitéfa nem igényel különösebb gondozást.
Ajándékba vetted családnak, feleségednek?
– Is. Üzleti lehetőségben gondolkodom.
– Érdekes dolog ez, Vic… Már évszázadok óta használjuk a karitéfát, mivel élelmiszert is lehet
készíteni belőle. Meg persze az asszonyoknak kozmetikum. Használják a bőrre, hajra.
Használják a terhesség alatt, hogy ne repedjen szét a bőrük. Használják a szülés után, hogy
megint feszes legyen a bőr… Ti, nyugatiak, meg csak az elmúlt néhány évben jöttetek rá,
hogy ez mi mindenre jó?
– Bocs’ azzal voltunk elfoglalva, hogy kétszer is felégessük a világot. Aztán megalapítottuk az
ENSZ-t, meg falat emeltünk ide-oda, majd embert lőttünk ki a Holdra és bedöntöttük a
kommunizmust. Na, soha nem eszünk?
– Étterem vagy bozót-konyha?
– Bozót konyha!!!

 

 

 

Már a zanzibári posztjaimnál említettem, hogy kellő elővigyázatosság mellett nyugodtan lehet utcai
árusoknál ételt fogyasztani Afrikában is. A védelem tengelyében egy Hepa-A oltás áll. Másodsorban
ügyelni kell arra, hogy a hús nagyon jól át legyen sütve. Harmadjára pedig ne szégyelljük a kapott
salátát, a saját palackozott vizünkkel még egyszer átmosni. Ez nem csak a Hepatítisz miatt
szükséges – rengeteg olyan kórokozó van, amire a helyiek rezisztensek, viszont egy túristát napokig
a wc-hez szögezhet egy amúgy ízletes menüsor.

 

Már csak két órányira voltunk a célhoz legközelebb eső kisvárostól Kisorótól, amikor hirtelen az
addigi ugandai kocskikázást jellemző ütemes rázkódás – amitől úgy mozgott a fejem, mint a
bólogató kutyáé – megszűnt. Egy pillanatra még az is átvillant az agyamon, hogy Alfred
eltévesztette az utat, és egy több száz méter mély szakadékba zuhanunk éppen, de nem! Az eddigi
zötykölődést, mintha elfújták volna és egy tükörsima aszfaltfelületen találtuk magunkat.
Szétnéztem. Az addigi normál út legalább negyven méter széles lett, mint egy szabványos autópálya
viszont nem voltak felfeste útburkolati jelek, sem a nem létező sávok közti szalogkorlát nem volt
felszerelve, ellenben…

 

– Hoppá! Mi az ott? Alfred, kérlek állj meg!

 

Kipattantam az autóból és visszarohantam vagy száz métert, hogy alaposabban megnézhessem az út
szélén felállított óriási hirdetőtáblát.

 

– Ezt az utat az Európai Únió fizette teljesen? – kérdeztem elképedve Alfredtól, miután
visszaültem az autóba. – De a tábla szerint ennek autópályának ellene lennie! A szélessége
megvan, meg a minősége is jó, de ez nem autópálya!
– Hát, így megy ez nálunk.
– Hogy megy ez nálatok?
– A képlet nagyon egyszerű. Az Úniónak van egy afrikai fejlesztési alapja, amely
infrastrukturális fejlesztéseket finanszíroz, többek között az ország fontosabb pontjainak
közúti vagy vasúti összeköttésének javítására adnak pént. A kormány elkéri a pénzt, aztán a
nagyobb részét azzal a mozdulattal el is lopják. Amikor közeledik a határidő, akkor a
maradék pénzért leszerződtetnek egyet, az itt lebzselő kínai cégek közül, akik megépítik az
utat.
– Oké, értem én. Viszont akármennyire is olcsón dolgoznak a kínaiak, akármennyire is olcsó a
helyi munkaerő, kizártnak tartom, hogy a maradékból profitábilisan tudnának bármit is
megépíteni.
– Először is: a kínaiak nem alkalmaznak helyieket. Még a segédmunkások is kínaiak.
– Heeee? – értetlenkedtem – Akkor most már végképp nem értem.
– A kínai magáncégek leszerződnek a kínai állammal, és kisebb bűncselekményekért elítélt
bűnözőket hoznak egész Afrikába, hogy ingyen dolgozzanak a büntetésük ideje alatt. Miután
csak ételt, munkaruházatot és szállást kell biztosítani nekik, ennél olcsóbban még a helyiek
sem dolgoznak. Ráadásul nincsenek kulturális és egyéb ellentétek. Ez egy tipikusan win-win
szituáció – legalábbis a kínaiaknak – hiszen az államnak nem kell törődnie az elítéltekkel,
míg a cégnek ingyen munkaerő áll a rendelkezésükre gyakorlatilag korlátlanul. Min
gondolkodsz?
– Azon, hogy ebből nem lehet Ferrarit venni, akármennyire is jó az „üzleti modell”
– Jól gondolod. A készpénz mellé még némi bányászati jogot is kapnak az államtól, amit aztán
vagy saját maguk aknáznak ki, vagy továbbadják kínai bányacégeknek. Az utat megépítik,
persze mindig olyan helyen, ahol a legkevesebb földmunkával jár. És természetesen gyatra
minőségben. Az út nincs rendesen megalapozva, a kopófelület egyharmada a normálisnak,
és még hosszan lehetne sorolni… Már megint sheavajazol?
– Hiába hordom a kalapom, akkor is égeti a nap a bőröm, és jól esik a hidratáltság. Nem
röhög!
– Nem röhögök, csak többet kentél magadra, mint a feleségem egy hónap alatt.
– Kösz a jótanácsot! És az EU-nál nem tűnik fel senkinek, hogy nem teljesen az épül és ott,
ahol és aminek épülnie kellene? Hogy az autópálya nincs elválasztva, hogy nincsenek
vízelvezető árkok, és nincs az út vastagsága nem éri el a megfelelő vastagságot?
– De, biztosan feltűnik, viszont megvonják a vállukat, finoman megdorgálják az illetékeseket
aztán leigazolják a munkát. Uganda tele van ilyen félig befejezett, a semmi közepén
értelmetlenül álló utakkal, amelyek amilyen váratlanul kezdődnek, pont úgy tűnnek el a
kerekek alól.

 

Alfrednak szokás szerint igaza lett. Az út kb 15 kilométer múlva megmagyarázhatatlanul véget ért,
és visszatértünk a zötykölődéshez. Majd egy óra múlva megint jó minőségű flaszterre értünk, ami
találn 7-8 kilométer hosszú lehetett, majd ismét sokkal rosszabb minőségű útra váltottunk.

 

– Kiesik a fogtömésem – panaszkodtam.
– Ne aggódj. Fél óra és Kisoroban leszünk, onnan meg kb 20-25 perc, amíg elzötykölődünk a
Lake Mutanda Resorthoz. El fogsz ájulni, annyira szép helyen van. Egyébként egy
honfitársadé.
– Magyar?
– Ja, nem! Német. Úgy értettem, hogy EU-s honfitárs.
– Ez elég erőltetett – mosolyogtam.
– Viszont Kisoro szélén tényleg van egy kis hotel, amely egy magyar srácé és a feleségéé.
– Viccelsz? Tényleg minden áron be akarod bizonítani, hogy élnek magyarok Ugandában?
– Nem viccelek. Ha akarod be is mehetünk hozzájuk. Már megint mit csinálsz a sheavajjal???
– Csak bekenem a karomat. Az is ki van száradva – mentegetőztem.
– Ha váratlanul megjönne a menzeszed is, akkor félreállok, csak szólj!

 

Kisorohoz közeledve egyre több kongói és ruandai rendszámú teherautó tűnt fel, mivel a
hármashatár kiszögelésében fekszik a terület. Alfred is kezdett fáradni, mert egyre kockázatosabb
előzésekbe ment bele. A végén őszintén örültem, amikor Kisoroba érve szinte rögtön az elején
jobbra fordultunk és egy rettenetes földúton haladtunk tovább. 20 perc egy reménytelenül
hepehupás úton megint elég volt ahhoz, hogy visszasírjam a repülőutat, de aztán az egyik emelkedő
tetején megpillantottam a Mutanda tavat, amelynél szebbet és festőibbet nehéz lehet elképzelni,
hiszen az egész nem más, mint vadul feltornyozódott vulkanikus lánchegységek közé szorult
vízfelület mozdulatlan, szinte üvegszerűnek ható víztükörrel. A túlsó parton a Virunga hegylánc
vulkanikus kúpjai emelkednek, amelyibkől az egyik szinte állandóan felhősapkában van. Mindezt a
látványt a lemenő nap vöröses-rózsaszínes árnyalatokkal megfestve tette még hihetetlenebbé.
Döbbenetemben abbahagytam a hidratálást is.

 

– Ohhh, hát ez… hát ez… Uhhhhh – legyintettem csalódottan, mert úgy ahogy akkor angolul,
most magyarul sem találom a szavakat a látvány leírására. – Hol van a resort?
– Ott ni, előttünk! – mutatott ki Alfréd a szélvédőn.

 

Oké, úgy tűnt, hogy a resort egy szigeten van az orrunk előtt. Mi meg legalább 30 méterrel a
vízszint felett. Hogy fogunk oda lemenni? – morfondíroztam, amíg Alfred váratlanul balra nem
fordult.

 

– Ahaaaa, hát így kell lemenni?

 

A bekötőút tetején álltunk, és világosan látszott, hogy amit szigetnek véltem, az egy félsziget.
Ellenben az odavezető út legalább egy 30 fokos lejtő volt. Kényelmetlenül fészkelődtem.

 

– Szállj ki, rafiki és sétálj le inkább. Már előfordultak itt balesetek, van egy-két terepjáró a tó
fenekén – mosolygott, de azért érződött rajta, hogy feszült. Én is nagyon óvatosan
ereszkedtem, de Alfred szinte miliméterenként engedte le az autót az úton. Legalább tíz
percig tartott, amíg megtette az a nevetségesen rövid távot.

 

 

 

Szerencsére az ilyen kis helyeken nem nagyon törődnek a formalitásokkal, és percekkel később,
már megint egy bandában voltam. Ahogy Alfred mondta egy nappal korábban, sokkkal jobb
minőségű volt, mint a korábbi szállások, bár azokra sem lehetett egy szavam sem. A szálloda
étterme viszont valódi klubház hangulatot árasztott. Fából és kőből épült, a mennyezeten szabadon
hagyott gerendák lógtak, míg a hatalmas, angol stílusú kandallóban ropogva égett a fa. A szálloda
konyhája fantasztikus volt. Egy hét óta először, nem csak a nevében volt európai az étel, hanem úgy
is volt elkészítve. Alfred jelent meg az aszalomnál a kávémmal kezében.

 

– Ez mekkora újítás! – nevettem. – Mi lenne, ha egyszer velem vacsoráznál?
– Nem tehetem, mert személyzeti kosztom van.
– Kifizetem a különbözetet, és akkor megbeszélhetjük vacsora mellett a következő napot, nem
kell nézelődnöd, hogy mikor fejezem be.
– Tudom, hogy kifizetnéd, Vic, de akkor sem ehetek veled, mert tudod… céges szabályzat.
– Basszd meg a céges szabályzatot! – sóhajtottam – Mi lesz holnap?
– Hétkor indulunk, mert 8-ra Bwindi-be kell érnünk, ahol egy félórás eligazítás után indulunk
gorillalesre. Jó éjt, és aludj jól! Itt nincsenek kabócák, inkább állítsd be az ébresztődet. És
ne feledkezz meg a hidratálásról!

 

Azzal a jóleső gondolattal mentem el lefeküdni, hogy milyen jó érzés egy olyan emberrel találkozni,
aki hasonlóképpen genyázik velem, mint én vele?

 

Győző

Nincs hozzászólás

Szólj hozzá

PÖRGESS MEG ÉS NYERJ!

  • Tedd próbára a szerencsédet és nyerj vásárlási kupont!
  • 1 pörgetésért egy email címet kérünk cserébe.
Pörgesd fel a szerencsédet!
Egyetértek az adatkezelési szabályzattal     A nyeremény készpénzre nem váltható és csak akkor számítjuk be,ha a vásárlás értéke meghaladja a 5000 Ft-t.