Kosár (0)

28 Júl Miért éppen Uganda – avagy határellenőrzés KTM-mel

 

Nem is én lettem volna, ha csak simán becsekkolok és felpattanok a gépre. A kies entebbei reptéren ugyanis senki nem tudott arról, hogy aznap, vagy bármikor a közeljövőben gép indulna a Manyara tóhoz. Mutattam a kinyomtatott repjegyemet az információs pultban ülő fiatalembernek, aki szívélyesen, de nagyon hivatalosan közölte, hogy erről a reptérről gép még nem indult Lake Manyarához. Látszott rajta, hogy nem viccel.

 

  • Van itt valahol kisgépes terminál, rafiki? Gondolom, hogy a Lake Manyara nem nemzetközi reptér, vélhetőleg kisgéppel repülnék.

  • Uram, a nevem Aaron, és nem vagyok a rafikije. Nem, nincs külön kisgépes terminál.

 

Furcsa az afrikai ember. Az ésszerűtlenség határáig képes önzetlen lenni, ha segítséget kérsz tőle. A térképről is lemegy, hogy segítsen. Felhívja az összes barátját, unokatestvérét, ha egyedül nem boldogul, és a végén azon kapod magad, hogy egy kétszáz fős népünnepélyen Te vagy a díszvendég, pedig csak két utcával arrébb akartál eljutni. De, abban a pillanatban, hogy ugyanez az afrikai akármilyen egyenruhaszerűséget kap, a legrosszabb - kaffkai értelemben vett - bürokrata válik belőle.

 

  • Elnézést, hogy bizalmaskodtam, Aaron – mosolyogtam – A világért nem akarnám megsérteni, de azért nem kérdezné meg a a főnökét az ügyemről? Talán Ő tudja, hogy van-e, volt-e járat a Manyara-tóhoz, talán még Erzsébet királynő lánykorában?... Nem? Oké, akkor én inkább kint várakozok – és gyorsan kislisszoltam, mielőtt még rám hívta volna az biztonságiakat.

     

Tanácstalanul néztem körül, az időpont jó, a helyszín jó, hol a fenében van a gépem? Kaptam a telefont, hogy felhívjam a Matokét, akik mindent intéztek. Egy csörgét, két csörgés... három csörgés...

 

  • Győző?

 

Hozzászoktam már, hogy a kelet-afrikaiak meglepően jól ejtik a kettős betűinket, illetve ügyesen tesznek különbséget a hosszú és rövid magánhangzóink között, de ez tényleg kristálytiszta volt.

 

  • Igen, én vagyok – mondtam a trópusi pilótaruhát viselő fekete férfinak.

  • Adam vagyok, a pilótád. Menjünk, mert 15 perc múlva fel kell szállni.

  • De honnan tudtad, hogy én vagyok én? Egy sor egyéb náció is ácsorog itt. Mindenkit megkérdeztél?

  • Nem, nem volt szükséges. Azok ott tökrészegek, tehát angolok vagy írek. Akik nem beszélgetnek egymással, azok németek, akik hangosan kiabálnak olaszok vagy spanyolok, az a csoport, ahol minden nő tüntetőleg meg van sértődve már ránézésre is franciák. Na, add a cuccodat!

 

Ezen nem lehetett nem röhögni.

 

  • Ember! Ez döbbenetes! És hogy ejted ilyen szépen a nevemet?

  • Gépészmérnökként végeztem a Budapesten 2006-ban – mondta magyarul.

  • Neeeeee – így én.

  • Deeeeee – igy ő. - Megmutassam a diplomámat?

 

 

Innentől már sima ügy volt. A pilótám átvitt a biztonsági és útlevél ellenőrzésen, majd a reptér forró betonján sétáltunk néhány száz métert és beszálltunk a Cessna Caravanba. Az afrikai rövid távú repülések elsöprő többségét ezzel a géptípussal bonyolítják le hihetetlen egyszerűsége, és öszvérszerű strapabírósága okán. Számtalan alkalommal volt szerencsém repülni a 208-sal, és mivel a bozótpilótáknak titulált, Afrikai szavannáin repkedő pilóták még azt is tudják a repülésről, amit fel sem találtak, így nyugodtan hátradőltem.

 

  • Hova lesz a fuvar? - vigyorgott hátra Adam.

  • A Manyara-tóhoz kérem.

  • Rendben, az lesz a negyedik megálló. Leszállunk Tarimében útlevél ellenőrzésre. Aztán jön Gruneli, majd felveszünk néhány utast a Szerengetinél, azt követően jön a Manyara. Indulhatunk?

 

A Viktória-tó fenséges látványt nyújt a magasból. Ez a kétharmad magyaroszágnyi vízfelület a Föld második legnagyobb édesvízi tava, kultúrák bölcsője, és emberek millióinak ad munkát, megélhetést. Sokszor repültem már óceánok, tengerek felett, de ilyen méreteket nagyon nehéz felfogni, ha az ember egy kis közép-európai országból való. Szemem mohón falta a csillogó víztükör látványát, s mivel az utazómagasságunk viszonylag alacsony volt, így jól kivehetőek voltak a tavon ringatózó halászhajók, yachtok is. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ereszkedésbe váltottunk, majd néhány perc múlva leszálltunk egy úgynevezett air-stripre, ami tkp egy földes leszállópálya.

 

 

Adam kiszállt a gépből, követtem őt. Három kis épületet láttam, embert sehol.

 

  • Hol van a határőrség?

  • Jönnek rövidesen, amikor elindultunk akkor szóltam át rádión, rögtön itt lesznek.

 

A “rögtön”, “mindjárt”, “azonnal”, illetve az ezekkel hasonlatos értelmű időhatározó szavakat illik tágabb aspektusban kezelni Afrikában, ha az egyszeri utazó nem akar felrobbanni az idegességtől. Kényelmesen helyet foglaltam az egyik árnyékot nyújtó helyiségben, Adam meg átlényegült légikísérővé, mert egy hűtőtáskából szolgálta fel a szendvicseket és a hűtött üdítőket. Kényelmesen megebédeltem, majd körbenéztem a “reptéren”, és röpke háromnegyed órával később megérkezett a tanzániai határőrség. Egy KTM endúrón. Két katona, szakadt, koszos, izzad egyenruhában. Ez aztán az ország imázs! 😀 Ezzel együtt gyorsan végeztünk, kitöltöttem a papírokat, kifizettem a vízumot, megkaptam a pecséteket és Adam már húzta is fel a gép orrát.

 

A szavanna felett jártunk a világhírű Szerengeti Nemzeti Parkban. Gyermekkoromban lelkesen néztem azokat az afrikai természetfilmeket, amelyeket itt forgattak, korábbi tanzániai útjaimon már voltam a Szerengetiben, mert előkelő helyen szerepelt a bakancslistámon, ám felülről nézve teljesen más a terület, ahogy az Radnóti óta tudjuk. Adam viszont vérbeli bozótpilótaként gondoskodott a szórakoztatásomról, amint megpillantott egy nagyobb csordát, rögtön lenyomta a gép elejét, hogy csupán pár száz méter magasból figyelhessem meg a vonuló gnúkat, elefántokat vagy éppen kafferbivalyokat.

 

Két leszállással és néhány útitárssal később közeledtünk a Manyara-tavi airstriphez Adam hátrafordult:

 

  • Megkerüljem a Ngorongorot, vagy átrepüljek felette? Ha átrepülünk, akkor rázósabb lesz, viszont megspórolsz egy pár száz dolláros sétarepülést 🙂

  • Spórolunk! - jelentettem ki. - És persze köszönöm!

  • Ennyit igazán megtehet egyik magyar a másikért – nevetett. - Ne csodálkozz! Összesen tizenegy évet töltöttem Magyarországon. Ott dolgoztam, a feleségem is magyar, csak egy pár éve jöttünk Tanzániába.

  • Nem is mondtad!

  • Nem is kérdezted!

  • Elnézést! - a mellettem ülő utas megkopogtatta a vállamat. - De milyen nyelven beszélnek?

  • Magyarul. Magyarországról érkeztem.

  • Áhhh, Puskás! - mosolygott az útitárs.

  • Igen, Puskást mindenki ismeri a világon. Tényleg remek focista volt -válaszoltam kissé unottan, mert nem volt kedvem ötvennyolcadszorra is az Aranycsapat ajnározását végighallgatni.

  • Én arra a Puskásra gondoltam, aki a telefonközpontot találta fel.

  • Tivadar? - kérdeztem elkerekedett szemmel – Csupa meglepetés ez a nap! Csak nem Magyarországon végeztél elektromérnökként?

  • Jah, nem. Villanyszerelő vagyok, szállodákba telepítek telefonalközpontokat. - És már kaptam is egy névjegykártyát.

  • Jó ez a nap. A kormánynál egy gépészmérnök ül, te villanyszerelő vagy, ha akad a fedélzeten egy kőműves is, akkor összedobhatnánk egy szállodát.

  • Miért, te mihez értesz? - kérdezte Adam.

  • Semmihez. De psssszt! Ez maradjon a mi titkunk.

 

A gép hirtelen rázkódni kezdett, ahogy megközelítettük a Ngorongoro-krátert, és a rezonancia egyre erősödött, majd hirtelen megszűnt, amikor a pereme felett átrepültünk.

 

  • Basszus, ez mekkora!

 

Fix, hogy nem én leszek az első ember a Marson! Én volnék az az űrhajós, aki abban a történelmi pillanatban csak annyit mondana:

- Hát, ez tök poros...

 

Jóval fennköltebb gondolatokat illik megfogalmazni, ha az ember egy bakancsilistás helyre érkezik, de egyszerűen ez csúszott ki a számon. A következő gondolatom pedig az volt, hogy baromira nem szerettem volna itt lenni, úgy kétmillió évvel ezelőtt.

A Ngorongoro (szuahéliül: Nagy Lyuk, hiába no, a természeti népek ritkán cifrázzák túl a névadományozást.) tulajdonképpen nem kráter, hanem egy caldera, amely egy felrobbant, majd magába roskadt vulkán kürtője. Mindenki aki eljutott idáig az olvasásban eressze el a fantáziáját, és próbálja meg elképzelni, hogy mekkora lehetett az a robbanás, ami egy 308 négyzetkilométer területű, átlagban 610 méter mély lyukat hagyott maga után! Megvan? Szerintem nincs. De talán ez volt az ezüstérmes durranás a dinó-gyilkos meteorit becsapódása után.

 

 

Adam tett néhány óvatos manővert a caldera felett, majd keletre elhagytuk a vulkánt. Pár perccel később süllyedésbe kezdett és megérkeztünk a Manyari-tavi reptérre. David honfitársamnak egy ölelés, míg újdonsült villanyszerelő barátomnak egy férfias kézfogás dukált. A helyes kis reptéri bodegán keresztül hurcoltam ki a cuccaimat, amikor megláttam, hogy egy testesebb férfi, kheki színű szafariruhában egy A4-es papírlapot tart, amelyen a nevem szerepelt. Hellyel-közzel helyesen.

 

  • Helló! Győző vagyok – mondtam lehengerlő közvetlenséggel.

  • Ááááá! Üdvözöllek a Matoke Toursnál. Albert vagyok, én leszek a söfőröd az elkövetkező napokban. Miért nevetsz?

  • Ugandában Alfrednek hívták a sofőrt, a gépet Adam vezette, Te meg Albert vagy. Úgy látszik, hogy csak azokat engedik kormány közelébe Afrikában, akiknek A betűvel kezdődik a nevük. Hagyd, viszem a hátizsákomat!

 

Egy szafariautóvá átalakított Land Roverbe szálltunk be.

 

  • Mikor indulunk holnap?

  • Alfred felhívott és mondta, hogy gondjaid vannak a korán keléssel.

  • A spicli!!! - vigyorogtam.

  • A nemzeti park csak nyolckor nyit, de mindenki reggel rohan oda, szóval nem érdemes nyitásra menni. Kényelmesen reggelizz meg, és induljunk fél kilenckor.

  • Te vagy az én emberem! Milyen a szálloda?

  • Minden igényt kielégít!

  • Hakuna Matata! Akkor induljunk.

 

 

Az út majdnem egy órát tartott, és gondolataim visszakanyarodtak oda, hogy mit kezdjek én az ugandai terveimmel? Korábbi tanzániai tapasztalataim azt mutatták, bőven megéri egy helyi munkaerőt alkalmazni, mert annyival képes felgyorsítani az ügyintézést, hogy behozza az árát. De honnan szerzek munkaerőt? Abban biztos voltam, hogy nővel szeretnék dolgozni, mert – tisztelet a kivételnek – a férfiak hajlamosak az ellustulásra, ha egy bizonyos összeget megkerestek. Szóval, egy női alkalmazott kell. Hogy a fenébe lövök egy megbízható nőt 7000 kilométerről? Apróhirdetés? Megkeressek egy helyi fejvadászt vagy munkaerő-kölcsönzőt, közvetítőt? Aztán valami beugrott, és csak vigyorogtam.

 

Folyt köv.

Furcsa az afrikai ember. Az ésszerűtlenség határáig képes önzetlen lenni, ha segítséget kérsz tőle. A térképről is lemegy, hogy segítsen. Felhívja az összes barátját, unokatestvérét, ha egyedül nem boldogul, és a végén azon kapod magad, hogy egy kétszáz fős népünnepélyen Te vagy a díszvendég, pedig csak két utcával arrébb akartál eljutni. De, abban a pillanatban, hogy ugyanez az afrikai akármilyen egyenruhaszerűséget kap, a legrosszabb - kaffkai értelemben vett - bürokrata válik belőle.

 

  • Elnézést, hogy bizalmaskodtam, Aaron – mosolyogtam – A világért nem akarnám megsérteni, de azért nem kérdezné meg a a főnökét az ügyemről? Talán Ő tudja, hogy van-e, volt-e járat a Manyara-tóhoz, talán még Erzsébet királynő lánykorában?... Nem? Oké, akkor én inkább kint várakozok – és gyorsan kislisszoltam, mielőtt még rám hívta volna az biztonságiakat.

     

Tanácstalanul néztem körül, az időpont jó, a helyszín jó, hol a fenében van a gépem? Kaptam a telefont, hogy felhívjam a Matokét, akik mindent intéztek. Egy csörgét, két csörgés... három csörgés...

 

  • Győző?

 

Hozzászoktam már, hogy a kelet-afrikaiak meglepően jól ejtik a kettős betűinket, illetve ügyesen tesznek különbséget a hosszú és rövid magánhangzóink között, de ez tényleg kristálytiszta volt.

 

  • Igen, én vagyok – mondtam a trópusi pilótaruhát viselő fekete férfinak.

  • Adam vagyok, a pilótád. Menjünk, mert 15 perc múlva fel kell szállni.

  • De honnan tudtad, hogy én vagyok én? Egy sor egyéb náció is ácsorog itt. Mindenkit megkérdeztél?

  • Nem, nem volt szükséges. Azok ott tökrészegek, tehát angolok vagy írek. Akik nem beszélgetnek egymással, azok németek, akik hangosan kiabálnak olaszok vagy spanyolok, az a csoport, ahol minden nő tüntetőleg meg van sértődve már ránézésre is franciák. Na, add a cuccodat!

 

Ezen nem lehetett nem röhögni.

 

  • Ember! Ez döbbenetes! És hogy ejted ilyen szépen a nevemet?

  • Gépészmérnökként végeztem a Budapesten 2006-ban – mondta magyarul.

  • Neeeeee – így én.

  • Deeeeee – igy ő. - Megmutassam a diplomámat?

 

 

Innentől már sima ügy volt. A pilótám átvitt a biztonsági és útlevél ellenőrzésen, majd a reptér forró betonján sétáltunk néhány száz métert és beszálltunk a Cessna Caravanba. Az afrikai rövid távú repülések elsöprő többségét ezzel a géptípussal bonyolítják le hihetetlen egyszerűsége, és öszvérszerű strapabírósága okán. Számtalan alkalommal volt szerencsém repülni a 208-sal, és mivel a bozótpilótáknak titulált, Afrikai szavannáin repkedő pilóták még azt is tudják a repülésről, amit fel sem találtak, így nyugodtan hátradőltem.

 

  • Hova lesz a fuvar? - vigyorgott hátra Adam.

  • A Manyara-tóhoz kérem.

  • Rendben, az lesz a negyedik megálló. Leszállunk Tarimében útlevél ellenőrzésre. Aztán jön Gruneli, majd felveszünk néhány utast a Szerengetinél, azt követően jön a Manyara. Indulhatunk?

 

A Viktória-tó fenséges látványt nyújt a magasból. Ez a kétharmad magyaroszágnyi vízfelület a Föld második legnagyobb édesvízi tava, kultúrák bölcsője, és emberek millióinak ad munkát, megélhetést. Sokszor repültem már óceánok, tengerek felett, de ilyen méreteket nagyon nehéz felfogni, ha az ember egy kis közép-európai országból való. Szemem mohón falta a csillogó víztükör látványát, s mivel az utazómagasságunk viszonylag alacsony volt, így jól kivehetőek voltak a tavon ringatózó halászhajók, yachtok is. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ereszkedésbe váltottunk, majd néhány perc múlva leszálltunk egy úgynevezett air-stripre, ami tkp egy földes leszállópálya.

 

 

Adam kiszállt a gépből, követtem őt. Három kis épületet láttam, embert sehol.

 

  • Hol van a határőrség?

  • Jönnek rövidesen, amikor elindultunk akkor szóltam át rádión, rögtön itt lesznek.

 

A “rögtön”, “mindjárt”, “azonnal”, illetve az ezekkel hasonlatos értelmű időhatározó szavakat illik tágabb aspektusban kezelni Afrikában, ha az egyszeri utazó nem akar felrobbanni az idegességtől. Kényelmesen helyet foglaltam az egyik árnyékot nyújtó helyiségben, Adam meg átlényegült légikísérővé, mert egy hűtőtáskából szolgálta fel a szendvicseket és a hűtött üdítőket. Kényelmesen megebédeltem, majd körbenéztem a “reptéren”, és röpke háromnegyed órával később megérkezett a tanzániai határőrség. Egy KTM endúrón. Két katona, szakadt, koszos, izzad egyenruhában. Ez aztán az ország imázs! 😀 Ezzel együtt gyorsan végeztünk, kitöltöttem a papírokat, kifizettem a vízumot, megkaptam a pecséteket és Adam már húzta is fel a gép orrát.

 

A szavanna felett jártunk a világhírű Szerengeti Nemzeti Parkban. Gyermekkoromban lelkesen néztem azokat az afrikai természetfilmeket, amelyeket itt forgattak, korábbi tanzániai útjaimon már voltam a Szerengetiben, mert előkelő helyen szerepelt a bakancslistámon, ám felülről nézve teljesen más a terület, ahogy az Radnóti óta tudjuk. Adam viszont vérbeli bozótpilótaként gondoskodott a szórakoztatásomról, amint megpillantott egy nagyobb csordát, rögtön lenyomta a gép elejét, hogy csupán pár száz méter magasból figyelhessem meg a vonuló gnúkat, elefántokat vagy éppen kafferbivalyokat.

 

Két leszállással és néhány útitárssal később közeledtünk a Manyara-tavi airstriphez Adam hátrafordult:

 

  • Megkerüljem a Ngorongorot, vagy átrepüljek felette? Ha átrepülünk, akkor rázósabb lesz, viszont megspórolsz egy pár száz dolláros sétarepülést 🙂

  • Spórolunk! - jelentettem ki. - És persze köszönöm!

  • Ennyit igazán megtehet egyik magyar a másikért – nevetett. - Ne csodálkozz! Összesen tizenegy évet töltöttem Magyarországon. Ott dolgoztam, a feleségem is magyar, csak egy pár éve jöttünk Tanzániába.

  • Nem is mondtad!

  • Nem is kérdezted!

  • Elnézést! - a mellettem ülő utas megkopogtatta a vállamat. - De milyen nyelven beszélnek?

  • Magyarul. Magyarországról érkeztem.

  • Áhhh, Puskás! - mosolygott az útitárs.

  • Igen, Puskást mindenki ismeri a világon. Tényleg remek focista volt -válaszoltam kissé unottan, mert nem volt kedvem ötvennyolcadszorra is az Aranycsapat ajnározását végighallgatni.

  • Én arra a Puskásra gondoltam, aki a telefonközpontot találta fel.

  • Tivadar? - kérdeztem elkerekedett szemmel – Csupa meglepetés ez a nap! Csak nem Magyarországon végeztél elektromérnökként?

  • Jah, nem. Villanyszerelő vagyok, szállodákba telepítek telefonalközpontokat. - És már kaptam is egy névjegykártyát.

  • Jó ez a nap. A kormánynál egy gépészmérnök ül, te villanyszerelő vagy, ha akad a fedélzeten egy kőműves is, akkor összedobhatnánk egy szállodát.

  • Miért, te mihez értesz? - kérdezte Adam.

  • Semmihez. De psssszt! Ez maradjon a mi titkunk.

 

A gép hirtelen rázkódni kezdett, ahogy megközelítettük a Ngorongoro-krátert, és a rezonancia egyre erősödött, majd hirtelen megszűnt, amikor a pereme felett átrepültünk.

 

  • Basszus, ez mekkora!

 

Fix, hogy nem én leszek az első ember a Marson! Én volnék az az űrhajós, aki abban a történelmi pillanatban csak annyit mondana:

- Hát, ez tök poros...

 

Jóval fennköltebb gondolatokat illik megfogalmazni, ha az ember egy bakancsilistás helyre érkezik, de egyszerűen ez csúszott ki a számon. A következő gondolatom pedig az volt, hogy baromira nem szerettem volna itt lenni, úgy kétmillió évvel ezelőtt.

A Ngorongoro (szuahéliül: Nagy Lyuk, hiába no, a természeti népek ritkán cifrázzák túl a névadományozást.) tulajdonképpen nem kráter, hanem egy caldera, amely egy felrobbant, majd magába roskadt vulkán kürtője. Mindenki aki eljutott idáig az olvasásban eressze el a fantáziáját, és próbálja meg elképzelni, hogy mekkora lehetett az a robbanás, ami egy 308 négyzetkilométer területű, átlagban 610 méter mély lyukat hagyott maga után! Megvan? Szerintem nincs. De talán ez volt az ezüstérmes durranás a dinó-gyilkos meteorit becsapódása után.

 

 

Adam tett néhány óvatos manővert a caldera felett, majd keletre elhagytuk a vulkánt. Pár perccel később süllyedésbe kezdett és megérkeztünk a Manyari-tavi reptérre. David honfitársamnak egy ölelés, míg újdonsült villanyszerelő barátomnak egy férfias kézfogás dukált. A helyes kis reptéri bodegán keresztül hurcoltam ki a cuccaimat, amikor megláttam, hogy egy testesebb férfi, kheki színű szafariruhában egy A4-es papírlapot tart, amelyen a nevem szerepelt. Hellyel-közzel helyesen.

 

  • Helló! Győző vagyok – mondtam lehengerlő közvetlenséggel.

  • Ááááá! Üdvözöllek a Matoke Toursnál. Albert vagyok, én leszek a söfőröd az elkövetkező napokban. Miért nevetsz?

  • Ugandában Alfrednek hívták a sofőrt, a gépet Adam vezette, Te meg Albert vagy. Úgy látszik, hogy csak azokat engedik kormány közelébe Afrikában, akiknek A betűvel kezdődik a nevük. Hagyd, viszem a hátizsákomat!

 

Egy szafariautóvá átalakított Land Roverbe szálltunk be.

 

  • Mikor indulunk holnap?

  • Alfred felhívott és mondta, hogy gondjaid vannak a korán keléssel.

  • A spicli!!! - vigyorogtam.

  • A nemzeti park csak nyolckor nyit, de mindenki reggel rohan oda, szóval nem érdemes nyitásra menni. Kényelmesen reggelizz meg, és induljunk fél kilenckor.

  • Te vagy az én emberem! Milyen a szálloda?

  • Minden igényt kielégít!

  • Hakuna Matata! Akkor induljunk.

 

 

Az út majdnem egy órát tartott, és gondolataim visszakanyarodtak oda, hogy mit kezdjek én az ugandai terveimmel? Korábbi tanzániai tapasztalataim azt mutatták, bőven megéri egy helyi munkaerőt alkalmazni, mert annyival képes felgyorsítani az ügyintézést, hogy behozza az árát. De honnan szerzek munkaerőt? Abban biztos voltam, hogy nővel szeretnék dolgozni, mert – tisztelet a kivételnek – a férfiak hajlamosak az ellustulásra, ha egy bizonyos összeget megkerestek. Szóval, egy női alkalmazott kell. Hogy a fenébe lövök egy megbízható nőt 7000 kilométerről? Apróhirdetés? Megkeressek egy helyi fejvadászt vagy munkaerő-kölcsönzőt, közvetítőt? Aztán valami beugrott, és csak vigyorogtam.

 

Folyt köv.

Nincs hozzászólás

Szólj hozzá